szubjektív észrevételek Nesztor Iván: Túl a vizen című kiadványával kapcsolatban1
Nesztor Iván, aki a népzenei revival -mozgalom szakirodalmát eddig kitűnő és roppant alapos lejegyzésekkel, gyűjteményekkel gazdagította, s akit nemcsak mint népzenegyűjtőt, de a folklórjelenségek széles látókörű gyűjtőjét ismertünk, újabb kötettel lepte meg olvasóit. És talán a „lepte meg” kifejezés a leginkább helyénvaló, ha a „Túl a vizen” című kiadványt vesszük kezünkbe, mely Népi furulyamuzsika, magyar és román dallamok blockflötére, fuvolára, klarinétra, oboára, tárogatóra vagy szaxofonra alcímet viseli. A kottatár igazi érdekessége azonban a hozzá tartozó CD melléklet, melyen a Nesztor által lejegyzett dallamok a fent felsorolt hangszereken megszólaltatva meg is hallgathatók.
„A Kárpát-medence hegyi és síkvidéki pásztorainak, földműveseinek az elmúlt évszázadok során gyémánttá csiszolódott zenei üzenetét közvetítik ezek a dallamok.” írja a szerző a bevezetőben, s joggal merül fel a kérdés az olvasó részéről, hogy a gyémánttá csiszolódott zenei üzenet értő befogadásához elegendőek-e a puszta dallamok, vagy van még valami, ami ahhoz kell, hogy valóban ékkőként tekinthessünk erre a zenei hagyományra? Zenei hagyományra a maga teljességében, amelynek éppen úgy, és éppen annyira része a sajátos ritmus, a dallamvonal, a szöveg, mint maga a hangszer, amelyen ezt a hagyományt éltetik, amelyen ennek a hagyománynak táji jellegzetességei, nehezen megfogható ízei kibontakoznak. A hangszer, melynek morfológiai sajátosságai, abból következő akusztikai rendszere, továbbmegyek, tájanként eltérő anyaga mind-mind befolyásolja a rajta megszólaltatott zene milyenségét, alakítja az előadói hagyományt. Amikor akár egyetlen tényezőjét ennek a komplex egésznek lényegtelennek ítéljük, akkor az egész egységét bontjuk meg, miáltal darabokra esik szét, eltűnik belőle mindaz, amitől magasabb entitást képvisel.
Sajnálatos módon ez a kötet ebben van „segítségünkre”. Magyar népi furulyamuzsikát akar bemutatni minden más hangszeren, csak nem magyar népi furulyán. Ezen a ponton joggal merül fel a kérdés, hogy mi is a célja a kiadványnak, és hogy hazai zene-népzenetörténeti szempontból mennyire időszerű 2009-ben egy ilyen jellegű gyűjtemény megjelentetése?
A bevezetőben olvasható, hogy bizonyos „furulyatípusok hangkarakterét, egyedi hangképzési módjait nem lehet átültetni a modern fúvós hangszerekre”, hogy a hangszerek szerkezeti felépítése miatt a jellegzetes játéktechnikák nem mindig alkalmazhatók, összességében tehát világos, hogy ez a zene nem klasszikus zenei instrumentumokra „van kitalálva” és mégis: előttünk fekszik az új kiadású példatár, ami azért támpontokat kíván nyújtani, kérdés már csak az, hogy pontosan mihez is? A „lejátszást megkönnyítő leegyszerűsítések”, melyeket a szerző alkalmazni kénytelen, éppen azok, amelyek megfosztják a dallamokat sajátos stilisztikai jellemzőiktől, nem hogy a kitűnő hangszerjátékos egyéniségek egyedülálló megoldásai, de a táji jellemzők sem jutnak így kifejezésre. A túlnyomórészt egyetlen variációban lejegyzett dallamok pedig a kottaolvasásra alapozó klasszikus zenei előadói hagyomány révén a lehető legtávolabb kerülnek a népzenei előadói hagyománytól.
A két iskola közti távolság „áthidalására” tett kísérletek nagy múltra tekintenek vissza, népzenénk felfedezése kapcsán, a romantika zászlaja alatt nem egy népdalátirat született például zongorára és gitárra, úgy látszik azonban, hogy az ötletet nem söpörte el a változások szele.
Magyar népzenét magyar népi hangszereken játszani ma már nem kivitelezhetetlen, ám még közel sem elég széles körű jelenség. Nem kívánom a táncház-mozgalom szerepét és összes előzményeit itt ebből a szempontból elemezni, de azt talán mondhatjuk, hogy tulajdonképpen a mozgalom kezdetére datálható az a nemcsak magyar, de talán világviszonylatban is szinte előzmény nélkül való folyamat, hogy a népzene első kézből kapott, közvetlen állapotként került bemutatásra más társadalmi közegben is, úgy a táncházakban, mint későbbiekben a színpadon. Az autentikus népzene elismertsége Bartók korában sem emelkedett ilyen rangra. Ha elfogadjuk, hogy ennek a mozgalomnak- és itt most csak és kizárólag a hangszeres népzenei előadói gyakorlatot értve- egy evolúciós fejlődési sora van, melynek az utóbbi 15-20 évben kikristályosodott állapota a végső és legoptimálisabb állapot, akkor vállalhatjuk, hogy vannak ennek a folyamatnak primer jellegű, útkereső fázisai, de bátran ki kell tudnunk mondani azt is, hogy vannak zsákutcái. Ilyen primer jellegű megnyilvánulásnak tekinthetjük például a gitáron játszott széki dallamokat, amivel az első generáció próbált közelebb kerülni saját népzenei anyanyelvéhez. Ennek idestova negyven esztendeje. Zsákutca az, amikor a hangszeres folklór ismeretének mai fokán, tárgyalkotó népművészet- hangszerészet jelenkori eredményei mellett gyimesi keserveseket játszanak fuvolán.
A táncház-mozgalom kapcsán kibontakozó újrafelfedezése a népzenének elsősorban a vonószene gyakorlatát befolyásolta, itt azonban a hangszerek többségén csak a játékmódot, a stílust kellett elsajátítani, a hangszerek milyensége többé- kevésbé teljes átfedést jelentett a klasszikus zenei gyakorlatban használt hangszerekkel. Más azonban a helyzet a népi fúvószenével, különösen a furulyazenével.
A magyar pásztorfurulya újrafelfedezése éppúgy értelmezhető egy evolúciós struktúra mentén, mint ahogy azt a vonószenével kapcsolatban láttuk, ám itt még korábbi kísérleteket is ismerünk, amelyeket éppúgy tekintünk primer törekvésnek, s amelyeknek megrekedésén ma talán egy cseppet sem szánakozunk.
Az igazi áttörést mindenképpen Juhász Zoltán és Balogh Sándor munkássága jelenti, akik kifejezetten a Kárpát-medencei magyar és a moldvai csángó furulyazene megismertetésén, lejegyzésén és oktatásán fáradoznak hosszú évtizedek óta. Tanulmányokat, kottákat, hangzóanyagokat jelentetnek meg, következetesen felépített oktatási programokat dolgoznak ki, közreadják a segédanyagokat, hogy a leghitelesebb képet tudják nyújtani a magyar népi furulyazenéről.
A Hagyományok Háza munkatársai Mohácsy Alberttel az élen évek óta küzdenek azért, hogy a népi furulya oktatása akkreditált keretek közt folyhasson, óvodapedagógusok, tanítók, tanárok, akiknek főiskolai képzésének része az alapfokú hangszertudás, ismerkedjenek meg a sokszínű Kárpát-medencei furulyahagyománnyal, tanulják a táji stílusoknak, sőt kiemelkedő egyéniségeknek megfelelő játékmódot, és végre megismerkedjenek azokkal a hangszerekkel, amelyeken a magyarság saját zenei anyanyelvét az utóbbi pár ezer évben gyakorolhatta, kivirágoztathatta.
Az érdektelenséggel, pénzhiánnyal, megfelelő számú utánpótlás hiányával küszködve próbálják visszatanítani elfeledett örökségünket, és amikor azt hihetnék, hogy kezd a széles nagyközönség számára is világossá válni, hogy ez a zenei anyanyelvi műveltség nem választható le a teljes szellemi műveltségről ugyanúgy, ahogy az azt kiegészítő tárgyi világról sem, akkor jön Nesztor Iván Túl a vizen című kötete és CD melléklete. Ahol minden kétséget kizáróan kiváló előadóművészek szólaltatják meg a kottákon lejegyzett anyagokat, de a lemez hallgatása kapcsán valami hihetetlen anakronisztikus, sőt feszélyezett érzése támad a népzenében otthonosan mozgó hallgatónak, és „lelki fülei előtt” felcsendülnek az áriázó technikával előadott opera-népdalok, modoros stílusban elzongorázott siratók, kórusra alkalmazott balladák…
Nem mehetünk el amellett a kérdés mellett sem, hogy tulajdonképpen kinek is készítették ezt a kiadványt? A kötet tüntető kétnyelvűsége- melyet a világért sem róhatunk fel hibájának -árulkodhat a célközönségről. A szerző és a kiadó minden bizonnyal azon külföldi, klasszikus zenei műveltségű fúvósokat igyekszik megszólítani, akik érdeklődést tanúsítanak a magyar népzene iránt. Kérdés azonban, hogy azzal a véleményünk szerint hamis gyakorlattal, amelyet a kötet, mint lehetőséget kínál, az érdeklődők valóban közelebb kerülnek-e a magyar népzenéhez? Olybá tűnik, csak annyira, mintha rikító hímzésű csikóbőrös kulaccsal az oldalukon kuporognának egy kantárszáron vezetgetett lovon, azt gondolván, épp ilyen a hortobágyi csikós élete!
Dóra Áron
„A Kárpát-medence hegyi és síkvidéki pásztorainak, földműveseinek az elmúlt évszázadok során gyémánttá csiszolódott zenei üzenetét közvetítik ezek a dallamok.” írja a szerző a bevezetőben, s joggal merül fel a kérdés az olvasó részéről, hogy a gyémánttá csiszolódott zenei üzenet értő befogadásához elegendőek-e a puszta dallamok, vagy van még valami, ami ahhoz kell, hogy valóban ékkőként tekinthessünk erre a zenei hagyományra? Zenei hagyományra a maga teljességében, amelynek éppen úgy, és éppen annyira része a sajátos ritmus, a dallamvonal, a szöveg, mint maga a hangszer, amelyen ezt a hagyományt éltetik, amelyen ennek a hagyománynak táji jellegzetességei, nehezen megfogható ízei kibontakoznak. A hangszer, melynek morfológiai sajátosságai, abból következő akusztikai rendszere, továbbmegyek, tájanként eltérő anyaga mind-mind befolyásolja a rajta megszólaltatott zene milyenségét, alakítja az előadói hagyományt. Amikor akár egyetlen tényezőjét ennek a komplex egésznek lényegtelennek ítéljük, akkor az egész egységét bontjuk meg, miáltal darabokra esik szét, eltűnik belőle mindaz, amitől magasabb entitást képvisel.
Sajnálatos módon ez a kötet ebben van „segítségünkre”. Magyar népi furulyamuzsikát akar bemutatni minden más hangszeren, csak nem magyar népi furulyán. Ezen a ponton joggal merül fel a kérdés, hogy mi is a célja a kiadványnak, és hogy hazai zene-népzenetörténeti szempontból mennyire időszerű 2009-ben egy ilyen jellegű gyűjtemény megjelentetése?
A bevezetőben olvasható, hogy bizonyos „furulyatípusok hangkarakterét, egyedi hangképzési módjait nem lehet átültetni a modern fúvós hangszerekre”, hogy a hangszerek szerkezeti felépítése miatt a jellegzetes játéktechnikák nem mindig alkalmazhatók, összességében tehát világos, hogy ez a zene nem klasszikus zenei instrumentumokra „van kitalálva” és mégis: előttünk fekszik az új kiadású példatár, ami azért támpontokat kíván nyújtani, kérdés már csak az, hogy pontosan mihez is? A „lejátszást megkönnyítő leegyszerűsítések”, melyeket a szerző alkalmazni kénytelen, éppen azok, amelyek megfosztják a dallamokat sajátos stilisztikai jellemzőiktől, nem hogy a kitűnő hangszerjátékos egyéniségek egyedülálló megoldásai, de a táji jellemzők sem jutnak így kifejezésre. A túlnyomórészt egyetlen variációban lejegyzett dallamok pedig a kottaolvasásra alapozó klasszikus zenei előadói hagyomány révén a lehető legtávolabb kerülnek a népzenei előadói hagyománytól.
A két iskola közti távolság „áthidalására” tett kísérletek nagy múltra tekintenek vissza, népzenénk felfedezése kapcsán, a romantika zászlaja alatt nem egy népdalátirat született például zongorára és gitárra, úgy látszik azonban, hogy az ötletet nem söpörte el a változások szele.
Magyar népzenét magyar népi hangszereken játszani ma már nem kivitelezhetetlen, ám még közel sem elég széles körű jelenség. Nem kívánom a táncház-mozgalom szerepét és összes előzményeit itt ebből a szempontból elemezni, de azt talán mondhatjuk, hogy tulajdonképpen a mozgalom kezdetére datálható az a nemcsak magyar, de talán világviszonylatban is szinte előzmény nélkül való folyamat, hogy a népzene első kézből kapott, közvetlen állapotként került bemutatásra más társadalmi közegben is, úgy a táncházakban, mint későbbiekben a színpadon. Az autentikus népzene elismertsége Bartók korában sem emelkedett ilyen rangra. Ha elfogadjuk, hogy ennek a mozgalomnak- és itt most csak és kizárólag a hangszeres népzenei előadói gyakorlatot értve- egy evolúciós fejlődési sora van, melynek az utóbbi 15-20 évben kikristályosodott állapota a végső és legoptimálisabb állapot, akkor vállalhatjuk, hogy vannak ennek a folyamatnak primer jellegű, útkereső fázisai, de bátran ki kell tudnunk mondani azt is, hogy vannak zsákutcái. Ilyen primer jellegű megnyilvánulásnak tekinthetjük például a gitáron játszott széki dallamokat, amivel az első generáció próbált közelebb kerülni saját népzenei anyanyelvéhez. Ennek idestova negyven esztendeje. Zsákutca az, amikor a hangszeres folklór ismeretének mai fokán, tárgyalkotó népművészet- hangszerészet jelenkori eredményei mellett gyimesi keserveseket játszanak fuvolán.
A táncház-mozgalom kapcsán kibontakozó újrafelfedezése a népzenének elsősorban a vonószene gyakorlatát befolyásolta, itt azonban a hangszerek többségén csak a játékmódot, a stílust kellett elsajátítani, a hangszerek milyensége többé- kevésbé teljes átfedést jelentett a klasszikus zenei gyakorlatban használt hangszerekkel. Más azonban a helyzet a népi fúvószenével, különösen a furulyazenével.
A magyar pásztorfurulya újrafelfedezése éppúgy értelmezhető egy evolúciós struktúra mentén, mint ahogy azt a vonószenével kapcsolatban láttuk, ám itt még korábbi kísérleteket is ismerünk, amelyeket éppúgy tekintünk primer törekvésnek, s amelyeknek megrekedésén ma talán egy cseppet sem szánakozunk.
Az igazi áttörést mindenképpen Juhász Zoltán és Balogh Sándor munkássága jelenti, akik kifejezetten a Kárpát-medencei magyar és a moldvai csángó furulyazene megismertetésén, lejegyzésén és oktatásán fáradoznak hosszú évtizedek óta. Tanulmányokat, kottákat, hangzóanyagokat jelentetnek meg, következetesen felépített oktatási programokat dolgoznak ki, közreadják a segédanyagokat, hogy a leghitelesebb képet tudják nyújtani a magyar népi furulyazenéről.
A Hagyományok Háza munkatársai Mohácsy Alberttel az élen évek óta küzdenek azért, hogy a népi furulya oktatása akkreditált keretek közt folyhasson, óvodapedagógusok, tanítók, tanárok, akiknek főiskolai képzésének része az alapfokú hangszertudás, ismerkedjenek meg a sokszínű Kárpát-medencei furulyahagyománnyal, tanulják a táji stílusoknak, sőt kiemelkedő egyéniségeknek megfelelő játékmódot, és végre megismerkedjenek azokkal a hangszerekkel, amelyeken a magyarság saját zenei anyanyelvét az utóbbi pár ezer évben gyakorolhatta, kivirágoztathatta.
Az érdektelenséggel, pénzhiánnyal, megfelelő számú utánpótlás hiányával küszködve próbálják visszatanítani elfeledett örökségünket, és amikor azt hihetnék, hogy kezd a széles nagyközönség számára is világossá válni, hogy ez a zenei anyanyelvi műveltség nem választható le a teljes szellemi műveltségről ugyanúgy, ahogy az azt kiegészítő tárgyi világról sem, akkor jön Nesztor Iván Túl a vizen című kötete és CD melléklete. Ahol minden kétséget kizáróan kiváló előadóművészek szólaltatják meg a kottákon lejegyzett anyagokat, de a lemez hallgatása kapcsán valami hihetetlen anakronisztikus, sőt feszélyezett érzése támad a népzenében otthonosan mozgó hallgatónak, és „lelki fülei előtt” felcsendülnek az áriázó technikával előadott opera-népdalok, modoros stílusban elzongorázott siratók, kórusra alkalmazott balladák…
Nem mehetünk el amellett a kérdés mellett sem, hogy tulajdonképpen kinek is készítették ezt a kiadványt? A kötet tüntető kétnyelvűsége- melyet a világért sem róhatunk fel hibájának -árulkodhat a célközönségről. A szerző és a kiadó minden bizonnyal azon külföldi, klasszikus zenei műveltségű fúvósokat igyekszik megszólítani, akik érdeklődést tanúsítanak a magyar népzene iránt. Kérdés azonban, hogy azzal a véleményünk szerint hamis gyakorlattal, amelyet a kötet, mint lehetőséget kínál, az érdeklődők valóban közelebb kerülnek-e a magyar népzenéhez? Olybá tűnik, csak annyira, mintha rikító hímzésű csikóbőrös kulaccsal az oldalukon kuporognának egy kantárszáron vezetgetett lovon, azt gondolván, épp ilyen a hortobágyi csikós élete!
Dóra Áron